Rugós matracok: bonell rugó, zsákrugó, epeda

Rugós matracok: bonell rugó, zsákrugó, epeda

A rugós matracok három nagy csoportba sorolhatók: bonell rugó, zsákrugó, epeda rugó. Minden rugós ágybetét ezen ágybetét kategóriák egyikébe tartozik. Némelyik közülök már ritka, viszont mindegyik matrac alapanyag típunak meg vannak az előnyei és a hátrányai is. Röviden áttekintenénk tehát a három fő rugós matrac típust.

Bonell rugó: az 1860-as években hatalmas áttörésként megjelentek az acélrugós matracok, Heinrich Westphal kifejlesztette a bonell rugót. Még ebben az évszázadban szabadalmaztatták a táska- vagy zsákrugótis. A korabeli technológia hiányosságai miatt azonban csak jóval később, az 1940-es évek végén nőtt meg a népszerűségük.
A bonell-rendszer lényege, hogy előállítása egy gépsoron történik; úgy, hogy többszáz különálló térhálóba rendezett rugótestet egymással összekapcsolnak. A tölcsérrugók (alakja miatt kétkúpos vagy kéttölcséres rugónak is nevezik), általában 2.0-2.2 mm-es acélhuzalból készült 5 menetes rugók (4, 5, 6 menetes is lehet) alsó és felső végeit csavarrugókkal (spirál) kötik egymáshoz.

Zsákrugó: a bonell elavultságát és korszerűtlenségét felismerve a gyártók kifejlesztették a zsákrugót (másnéven táskarugót vagy tasakrugó), amelynek elve, hogy a rugótestek kisebb méretűek és egy kis textil tasakba bevarrva majdnem függetlenül mozognak egymástól. Ez természetesen sokkal jobb, mint elődje, de pontrugalmasságban még mindig messze elmarad a habmatracoktól, nem beszélve arról, hogy a zsákrugós matracok árfekvése nem éppen a legkedvezőbb. Természetesen a zsákrugós matracok ergonómiai alakíthatósága klasszisokkal meghaladja a bonell rugós matracokat, azonban a megfelelő zónázott kialakítás csak a felsőbb kategóriákban található meg. És még mindig ott tartunk, hogy egy fémhalmazzal az ágyunkban alszunk együtt, amely kisérletileg bizonyított módon felerősítheti az elektroszmog káros hatásait és a föld egészségtelen sugárzásainak felerősítésében is kiemelkedő szerepe van.

Epeda: az epeda-rendszerű rugózat egyetlen darab, teljesen egybefüggő acélhuzalból készül, melyet kézzel fonnak. Az általában 5 mm átmérőjű hengerrugót egy orsóra csévélik, majd meghatározott menetemelkedést figyelembe véve a következő rugóspirált az előzőbe "fűzik". Előnye: az acélhuzal eleve nagy szakítószilárdságú, a hengerrugók egymásba fonásával pedig egy kellőképpen alaktartó rugótest alakítható ki. A rugótest mérete, a rugók átmérője, menetemelkedése bármekkorára alakítható, vagy akár egy rugótesten belül is módosítható. Hátránya: drágább a bonell-rendszernél, illetve mivel egyetlen acélspirálból készül, az egymásba fonódó rugók a terhelés hatására súrlódásnak vannak kitéve.